[bekezdés]:Doktori értekezésedet Gibson Neurománc c. könyvéről írtad, s ez is jól illusztrálja azt, hogy a populáris kultúra egyre nagyobb hullámokon érkezik meg az egyetemi és tudományos diskurzusokba. Hogy látod most ezt a tendenciát? Szükségszerű változásnak vagyunk tanúi, vagy pedig pusztán hallgatócsalogatásról van szó? És miért lehet érdekes egy cyberpunk (vagy fantasy, krimi) regény az irodalmi kutatások számára? Miben rendezheti át a figyelmünket?

Steve: Szerintem többről van szó, mint hallgatócsalogatásról. A popkultúra kutatás saját jogán erősödik az akadémiai berkekben. Nehéz érvelni a popkultúra tudományos igényű kutatása ellen, amikor az látszik, hogy ez az alakzat óriási tömegekre hat, definíciójából eredően nagyon virulens és rendkívül kiterjedt hatásai vannak. A tágabb értelemben vett kultúrakutatók – ide értve az irodalmárokat, esztétákat, vizuális kultúra kutatókat, stb. – mindenképpen számot kell, hogy vessenek a popkultúra jelenségeivel és működésmódjával. Ez az igény a hazai egyetemeken is egyre erősebben jelentkezik. Mindezzel persze nem szeretném azt állítani, hogy amit sokan fogyasztanak az egyértelműen értékes vagy jó. És persze nem is azt, hogy egyértelműen rossz vagy értéktelen. Elsősorban az a fontos, hogy ezek a kultúrális termékek, jelenségek, szövegek – nevezzük akárhogyan – sok emberre vannak hatással vagyis formálják a kultúránkat, a világlátásunkat. Emellett pedig nem mehetünk el becsukott szemmel.

Hogy miért lehet érdekes egy cyberpunk vagy egy fantasy regény az irodalmi kutatások számára? Szerintem elsősorban azért, mert a kanonizált irodalmi hagyományoktól részben eltérő eszközökkel dolgoznak ezek a zsánerek, máshogyan közelítenek a valósághoz, más perspektívákat nyújtanak. Ettől függetlenül természetesen aktuális kérdéseket, a mi kérdéseinket feszegetik. A zsánerszövegek világa relatíve gyorsan változik és sok ember számára hozzáférhetően beszélnek jelenlévő problémákról.

A Próza Nostra főszerkesztőjeként és kritikusaként alapvetően ún. szekunder, kritikai-elméleti szövegekkel foglalkozol, a [bekezdés]-re viszont irodalmi szövegeket várnak. Mivel tudod segíteni majd a leendő szerzőket? Mennyire és miért van szükség egyáltalán tehetséggondozásra ebben a közegben?

A Próza Nostra kritikusaként – én úgy látom – alapvetően primer szövegekkel foglalkozom, csak éppen szekunder szövegeket írok az irodalmi szövegek elolvasása után. A [bekezdés] programhoz éppen az itt – és egyéb újságoknál – megszerzett tapasztalatomat tudom hozzáadni, reményeim szerint ezzel segítem majd a pályázókat. Az írás során is fontos, hogy legyen valaki, aki kívülről látja a szöveget és segítő szándékkal közeledik a szerző és a munkája felé. Az író egy ponton túl már nem képes távolságot tartani a saját munkájától, ezért szükséges, hogy valaki más véleményt tudjon arról alkotni és építő, tovább vezető kritikát fogalmazzon meg. Reményeim szerint ezzel tudom majd segíteni a pályázókat. Mindegyiküket, hiszen mindenki fog visszajelzést kapni, nem csupán a shortlistesek és azok, akiknek majd a kötete megjelenik. Igyekszem majd a tőlem telhető legnagyobb alapossággal és szakmaisággal eljárni.

Emellett az irodalmi szövegek írása sem áll tőlem távol, jelent már meg novellám a saját nevem alatt a 2000 folyóiratban, rendszeresen közli a Tiszatáj Online nevű folyóirat az esszéimet az Egyperceim rovatában, és szerzői név alatt is elkövettem már néhány írást, a jövőben ezt a vonalat pedig erősíteni is szeretném.

Amennyire látom, ha valahol szükség van tehetséggondozásra, az a populáris irodalmi közeg, éppen a népszerűsége miatt. Ezeket a szövegeket rengetegen fogyasztják és sokan úgy gondolják, ilyesmit ők is tudnak írni, mert van egy jó ötletük. És lehet, hogy tényleg van! Ám a jó ötlet távolról sem elég. Ha valaki nem ismeri legalább az alapvető fogásait az írásnak vagy ne adj’ Isten a nyelv grammatikájában sem biztos, az nem lesz képes jó szöveget alkotni, legyen bármennyire is jó az ötlet. Vannak azonban olyanok is, akik igyekeznek elsajátítani a fogásokat, dolgoznak a hangjukon – teljesen természetes, hogy eleinte ez más hangjának, stílusának az utánzásán keresztül történik – elszöszmötölnek egy-egy bekezdésen, próbálgatják a szavakat – röviden: fejlődni akarnak. Szerzőként az útjuk elején állnak és látják, hogy ez egy munkás, nehéz utazás. A tudatos szerző szerintem ott kezdődik, amikor demisztifikálódik a szemében az írási folyamat. Amikor ráérez, hogy az írás az nem csupán annyi, hogy ihletem van, tehát leírok mindent egy papírra és kész is van a mű. Hátradőlünk, az alkotó pihen, szerkeszteni pedig nem szerkesztünk, mert ez az én zseniális alkotásom, hogyan lehetne kritikát megfogalmazni vele szemben. Ez összefügg az alázat kérdésével is. Az alázattal, amit az írással mint alkotási folyamattal szemben érez a szerző. Amit a munkával szemben érez. A fejlődésre való igény több mint a puszta közlési vágy. Erre az alapra lehet építeni, itt elkezdődhet valamifajta közös munka a szerzővel – csak hogy elkerüljük az időnként kissé leereszkedőnek ható tehetséggondozás kifejezést. Fontos, hogy ez mindkét fél számára gyümölcsöző, mindketten tanulnak egymástól. Én már eddig is rengeteget tanultam ebből a programból.

Hogy látod most a populáris irodalom és recepció helyzetét, irányait Magyarországon? Régen minden jobb volt, vagy azért van okunk bizakodni? Milyen tendenciákat látsz?

Ma rengeteg kritika és recenzió jelenik meg populáris irodalmi szövegekről. Ezek minősége nagyon változékony, de rengeteg nagyszerű van közöttük. A Próza Nostra főszerkesztőjeként azonban egy ideje nyugtalanít a kérdés, hogy van-e értelme kritikákat írni ilyen mennyiségben. Bármekkora is a hozzáférhetősége ezeknek a szövegeknek, a kritikust elfogja az érzés, hogy csupán más kritikusok számára ír és valahogyan nem éri el az olvasót, akinek ezek a szövegek a szerzői szándék szerint szólnának. Ez nemrégiben beszédtéma is volt a közegben, Pintér Bence felvetése alapján. Persze ez nem jelenti a kritikaírás, végképp nem a tágabb értelemben vett recepció végét. Egyszerűen előttünk áll egy feladat: olyan inventív módjait megtalálni a szövegekről való beszédnek, ami valóban képes eljutni az olvasókhoz és beszédre bújtogatja őket. Ez így programszerűen megfogalmazva egyszerűen hangzik, szinte már csak be kell fejezni. Valójában azonban egy viszonylag lassú folyamat, melynek során alaposan meg kell vizsgálni azokat a sikeres példákat, amelyek előttünk állnak, a módszereket, amelyek működnek, feltérképezni az olvasói igényeket. Bízom benne, hogy ez a színtér szereplői között nem függetlenül, egymástól elszigetelten megy majd végbe, hanem valamilyen összefogás, közös munka révén. Rengeteg kiaknázatlan lehetőség van abban, hogy ezeket az alkotói műhelyeket valamilyen módon összekössük és egyesítsük a kreatív energiáikat, miközben mindegyikük megőrzi a saját identitását is. Ugyanilyen fontos az olvasóközösségek építése is – nem csupán az online térben.

Milyen szövegekre számítasz a [bekezdés] pályázatban? A szövegek mely rétegére fogsz leginkább fókuszálni? Úgy is kérdezhetném: mi a legfontosabb neked egy irodalmi szövegben?

A jó mondatok a fontosak.
Ha a próza rendben van, nem csikorognak a mondatok és visz magával a szöveg, az egy jó alap. Hiába van jó történet, jó ötlet, ha a bekezdések nem működnek, ha nyelvileg nem jól megformált az írás, az szerintem nem fog működni, mert fárasztja vagy adott esetben akár idegesíti is az olvasót.

Hogyan illeszkedik a hivatásodba a [bekezdés] program? Miért tartod fontosnak az ebben való részvételt?

Rengeteg arra mutató jel van, hogy sok a tehetséges ember ebben a színtérben, akiknek talán a tapasztalatuk nincs meg még hozzá, hogy hogyan közelítsenek meg egy kiadót. Magánkiadásba pedig vagy anyagi vagy egyéb megfontolások miatt (terjesztéshiány, olykor jogosnak, máskor alaptalannak tűnő negatív megítélés, stb.) nem vágnak bele. Ezeket a szerzőket a tehetséggondozó, tehetségkutató programok képesek elindítani a pályán és meg tudják teremteni számukra az olvasóközönséget is, melyet egy szerző saját erejéből szinte képtelen volna megoldani. Nincs sok ilyen program ma Magyarországon, ezért úgy gondolom, hogy a [bekezdés] program számára is van hely ebben a közegben. Ezt az első pályázatra beküldött kéziratszám alapján igazolva is látom.

Ígéretes szövegekkel és szerzőkkel mindig jó érzés dolgozni. Szeretném, ha meg tudnák mutatni a nagyközönségnek, hogy mire képesek. Örülök, ha ebben valahogyan a segítségükre lehetek. Ha pedig valaki még a mesterség elején jár, nagyon éhes a visszajelzésre és sokat jelenthet egy-egy építő szándékú megjegyzés, amin el tud gondolkodni (még akkor is, ha adott esetben nem fogadja meg a tanácsot vagy nem ért azzal egyet – ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a Sara Raasch-interjút, amit kifejezetten a [bekezdés] programnak készítettünk). Remélem ebben is hasznukra tudok lenni.

 

Címlapfotó: Káldy Sára